Ugrás a tartalomra
Urbán Tamás fényképei | 50 óra a forradalom városában
50 óra a forradalom városában

(1989 december 22-24.)

Sokan talán már elfelejtették milyen információs- és hírzárlat övezte Romániát a forradalom első napjaiban. A hírek csak megszűrten érkeztek, általában informális csatornákon keresztül. A külföldi újságok, hírügynökségek szinte körbevették Romániát és próbáltak rést találni a szigorúan őrzött határon. Csak a nyugatnémet Stern huszonhárom újságírót és fotóriportert küldött a Romániával szomszédos országokba, nem tudván, honnét lehet majd legelőször bejutni az országba. A Stern budapesti „főhadiszállása” az Intercontinental szálló negyedik emeletén volt. Az egész hotel egy felbolydult méhkashoz hasonlított. A világ minden nagyobb TV társasága, ügynöksége ott leste a TV-t és hallgatta a rádiót.

December 22-én már annyira gyengült a hatalom, hogy fülesek érkeztek a határról, talán még aznap délelőtt megnyitják a segélyszállítmányok előtt az átkelők némelyiket. A hírre lerohantam a sarki közértbe, vettem két vekni kenyeret, meg három szál gyulait, néhány apróságot bedobáltam a Dacia csomagtartójába, s ami a „csövön kifér”, irány Románia. A határ felé száguldva sorra előzgettek a szuper nyugati kocsik, de ez nem izgatott. Tudtam, hogy a határ túloldalán már én leszek a nyerő, a rozzant Daciammal. Vöröskeresztes zászlós teherautók tucatjait láttam, mindenki integetett a másik kocsiban ülőnek. Torokszorító érzés volt, rohantunk, mintha rajtunk múlott volna egy nép szabadsága és a sebesültek élete. Mert akkor már tízezres számok röpködtek a rádióból, igaz meg nem erősített hírek szerint…

Temesvárra beérve rövid géppisztolysorozatok jelezték, merre kell menni. Az utcák tele voltak emberekkel, néha valamerről futva megindult egy-egy csoport, aztán a következő sarkon befordulva megálltak. Mindenki hadonászva magyarázta, szerinte merre vannak a szekusok. Valaki javasolta, hogy jelentkezzek a sajtóközpontban, de az állandó lövöldözések miatt nem tudtam bejutni. Nem akartam a romániai forradalom „Pedrazzinije” lenni, elvégre nem meghalni küldtek oda, hanem képeket csinálni. Végre sikerült bejutnom a teljesen szétlőtt „parancsnokság” első emeletére, ahol egy asztalnál ült egy férfi és egy fiatal nő. Felmutattam a nemzetközi újságíró igazolványomat és kaptam egy kicsi sárga kitűzőt, GARDA felirattal. Ennek aztán semmi haszna nem volt, de ma is őrzöm a 89-es naplómba beragasztva.

Az éjszaka érdemleges munka nélkül zajlott, mint pók a falon rohangáltam egyik helyszínről a másikra. Jött a hír: Az Operánál, a pincében találtak öt szekust. Odarohantam, persze nem volt ott senki. Onnan vissza a főtérre, mert állítólag meglőttek valakit, de ez is kacsa volt. Az egyik csoportban beszélgetésbe elegyedtem egy fiatalemberrel, Bögre Andrással, aki attól kezdve tolmácsként jött velem, ami nagyon hasznos volt. Ahogy világosodott, megjelentek az öreg nénikék, reggelit hoztak a harcolóknak. Aztán szemem előtt egy megállított kocsiból kihúztak három-négy civilt, megmotozták őket, majd elindultak a főhadiszállás felé. Az egyik felállított áteresztő pontnál csinos lány ült, kezében egy füzet, amibe minden rendszámot feljegyzett. Egyetlen fegyvere egy üveg ”Molotov” koktél volt. 11 óra körül megélénkült a fegyverropogás, azt ugyan nem lehetett látni, hogy ki, és honnan tüzel, de a téren hosszában és keresztben is süvítettek a lövedékek. Én meghúzódtam egy újságos bodega mögött, de amikor tőlem néhány méterre megsoroztak egy kirakatüveget, jobbnak láttam visszahúzódni egy mellékutcába. Senki nem tudta megmondani, hogy ki lő és mi a célpont? Egy magyar segélyszállítmánnyal bejutottam a kórházba, ahol megtudtam, hogy a forradalom áldozatait kihantolták a temetőben. Kísérőmmel azonnal odamentünk. A mezítelenre vetkőztetett, felboncolt holttestek látványa elbizonytalanított. Az állítólag néhány napos elhunytakat egyetlen hozzátartozó sem siratta, mindössze egy férfi próbált vékony gyertyaszálakat gyújtani a lelki üdvükért. A világsajtót bejárták az itt készült felvételek - én az itt fotózott tekercsemet nem adtam le.

December 24-én egész nap próbáltam kapcsolatot keresni Magyarországgal, vagy Hamburggal, de ez teljesen reménytelen volt. Közben egyre több szétlőtt magyar gépkocsit láttam, a kaotikus helyzetről érdemleges információkat viszont nem tudtam szerezni. Nem találtam a városban szórványosan előforduló lövések eredetét sem, így inkább elbúcsúztam a kísérőmtől és elindultam hazafelé. Este hat körül értem a határra. Első dolgom az volt, hogy a magyar határőrök segítségével felhívtam a családomat. A szememet marta a fáradtság, ekkor már 50 órája nem aludtam.

Az ünnepi szentestére csak fél órám maradt, mert már várt a telefon, hogy azonnal menjek a Stern budapesti központjába, ahol a leexponált tekercseket szöveggel ellátva elő kellett készíteni. A szálloda tele volt a fáradtságtól elgyötört riporterekkel és szerkesztőkkel, a pincérek literszámra hordták a feketét, meg az óriási hidegtálakat. Folyamatosan indultak a futárok a repülőtérre, ahonnét a lehető leggyorsabban próbálták eljuttatni a film és fotóriportokat Európa és a világ nagy hírügynökségeihez.