Ugrás a tartalomra
Urbán Tamás fényképei | Mein Trabant
Mein Trabant

A különös, átépített, vagy átfestett Trabantokat még Magyarországon kezdtem fotózni, de a Stern Magazin segítségével megadatott, hogy szenvedélyemet a volt NDK területén is kiélhettem. Az egykori szovjet zónában álmodni sem lehetett nyugati autómárkákról, sőt egy-egy Wartburgra, vagy Trabantra is 6-8 évet kellett várni. Hiába ontotta a zwickaui gyár a papír-Jaguárokat, túl nagy volt a szocialista tábor. A KGST közösségi szellemű vezetői felosztották az országok között a feladatokat és központilag meghatározták, kire jut az autógyártás és kire az autóbusz. Ebből aztán törvényszerűen következett, hogy se autóból, se buszból nem volt elegendő. A hetvenes, nyolcvanas években már annak is örülni lehetett, hogy befizethettük az előleget és senki sem ráncolta a szemöldökét: hogy mehet egyeseknek ilyen jól?

Ezekben az években ha az Úr Németországra pillantott, furcsa kép tárult elé. Az országot kettészelő Fal egyik felén színes limuzinokat, meg sportautókat látott, a másik oldalon meg szürke, műanyag játékszerekre hasonlító füstbombákat. Ezért is történhetett, hogy az „osik” szeretett négykerekűjükön próbálták kiélni minden elfojtott kreativitásukat.

Adott volt az ötlet: keressük meg az igazi gyöngyszemeket! Egy hétfői napon a hamburgi Stern Magazin Autó Rovatának szerkesztői elfogadták a tervet, és két napra rá az összes keleti megyei napilapban megjelent a következő hírdetés: (A Stern Magazin bolondos Trabantokat keres….)

Egy hét alatt annyi levél érkezett, hogy az Autó-Ressort teljes stábja ezeket válogatta. Végül elkészült az útvonalterv és (Daciámmal) két hét alatt több ezer kilométert autóztam Kelet-Németországban. Voltam Mellenseeben a Plaske családnál, Naunhofban, ahonnan Frau Charlotte Hötig, egy közel 80 éves nagymama írt unokája fantasztikus autójáról. Fotóztam Bad Saarowban, Senzigban és persze Lipcsében, Dezdában és Berlinben, ami akkor még Hauptsadt der DDR, az NDK fővárosa volt. Mayer úr Berlinben az egész kasznit kicserélte, csak hogy kisebbségi érzés nélkül tudjon odaállni egy Nyugat-Berlini „sógor” mellé. Dranz Robert Czielik nem átallott kiöregedett Trabijából kényelmes úlőgarnitúrát készíteni. Két lipcsei fiatal egy 67-es évjáratú Trabantot lakkozott újra, de volt aki utánfutót csinált a régi „szépkék” P-51-eséből.

Díjazottaim között azonban első helyre Günter Schumann fafaragó mester került. A Lipcse melletti Zwenkau településen élő művész nekiállt és “eins zu eins” (1:1) fából kifaragott egy Trabantot. Sőt miután kiglancolta a fészerben tartott fakerekűt, meglepetésemre felnyalábolta faanyósát és beültette maga mellé a faanyósülésre. Ettől a családi szeretettől még én is meghatódtam. Ha rajtam áll, rendszám is kerül a világ egyetlen környezetbarát Trabantjára.

A kelet-német férfiak nagy Trabi imádók voltak. Nem véletlen, hogy 1990. október 3-án, az egyesülés napján egy hatalmas daruval felemeltek egy Trabantot és a régi-új főváros szinte minden polgára előtt, ott a magasban elégették. A kiégett roncsot a Brandenburgi kaputól nem messze, a volt berlini fal néhány meghagyott darabja előtt helyezték örök nyugalomra. Mementóként, hogy a német nép fiai el ne felejtkezzenek arról a negyven évről, ami alatt, ha Trabantban is, de végiggurulták a szocializmust!