Ugrás a tartalomra
Urbán Tamás fényképei | "Pillangó" sokadik szabadulása
"Pillangó" sokadik szabadulása

1989 március másodika csütörtökre esett. Szerdán délelőtt még Ásotthalmon jártunk, megpróbáltunk beszélni a száműzetésbe vonult Révész Sándorral, sikertelenül. Délután érkeztem meg Szegedre, ahol jelentkeztem Illovszky Vlagyimir börtönparancsnoknál. Különleges kéréssel ültem elé: szerettem volna elérni, hogy az ED 55-76 sorszámú szabaduló rab másnap ne hajnali öt órakor szabaduljon, hanem egy órával később, lehetőleg már világosban.

Az akkor már hét éve raboskodó ED 55-76 számú elítélt Deák Ferenc volt. A haza bölcsének névrokona, aki Petőfihez hasonlóan január elsején látta meg a napvilágot, igaz 131 évvel később. Az igazgatóval megbeszéltük a részleteket, majd elindultam a körlet felé, hogy végigkísérjem egy szabaduló rab utolsó óráit a börtönben. A zárkaajtóban találkoztam „Pillangóval", aki nyugodtan cigarettázgatott. A „Pillangó" becenevet a homlokára tetovált lepke motívumról kapta. A közeledő szabadulásnak nyoma sem látszott rajta. Jónéhány éve ismertem már, sokat beszélgettünk, odaadta verseit, írásait, ismertem élete történetét. Talán ezért is vállaltam el, hogy „társadalmi pártfogásba" veszem, ha szabadul. Kíváncsi voltam, hogy törvényszerű-e, hogy ha valaki a fél életét börtönben töltötte, az ott is hal meg? Akkor még nem tudtam, hogy mit vállalok magamra.

Az utolsó este semmi érdekeset nem hozott, zárkatársai - talán szeretetből, talán kéréseik későbbi teljesítése reményében - odaadták a vacsorájukat, így én is velük ettem. Feri batyuba csomagolta a cuccát, néhány sráccal kezett fogott, aztán irány az orvosi rendelő. Meztelenre vetkőztetett testén a többtucat tetoválással feküdt az asztalon, és senki sem tudta, hogy csinálta? A tetoválás ugyanis, ha észreveszik, büntetést von maga után, de ő soha egyetlen fegyelmit sem kapott. Az első meglepetés a raktárban ért. Odadobták neki a letétben tartott civil ruháit és néhány perc alatt madárijesztővé varázsolta magát. Először furcsa volt, de el kellett ismernem, hogy a felvett cucca harmonizált az arcával. Aztán elváltunk: ő ment a szabadulók zárkájába, én meg a börtön vendégházába, a Dorozsmai útra.

Korán keltem, ötkor már az intézet kapujában álltam. A hajnali derengésben aztán feltűnt Pillangó és a kísérője. A szabályok szerint hátra volt még az adminisztráció: adategyeztetés az őrség előtt, a „szabadulási igazolás" aláírása és átadása és a legfontosabb, a rabkereset leszámolása. 12 769 Ft 50 fillér - ennyi járt hét év után az újrakezdéshez. Én, ahogy egy tudatos pártfogótól elvárható, azonnal bezsebeltem 10 ezer forintot, amiről természetesen bizonylatot állítottam ki. Miután a szokásos poénnal „viszont nem látás"-t kívántunk az őröknek, elindultunk. A Dácia csomagtartóját ki se kellett nyitni, nem volt mit betenni. Már Sándorfalvánál kifogytunk a témákból, nagyokat hallgattunk.

- Pesten hova menjünk? - kérdeztem. (Bár ne kérdeztem volna!)

- A Pesti útra. A 280-ba. - válaszolta Feri egykedvűen.

- Miért? Mi van ott? - kérdeztem, és gondoltam: egykori börtöntársa, vagy egy régi haver?

- A féltestvérem, persze még negyednek sem tartom.

- Ott fogsz lakni? - gyanútlankodtam.

- Nem tudom, de az biztos: még ma megölöm a szemetet! - És láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Mit ne mondjak: torkomon akadt a szó!

Hogy kicsit húzzam az időt, elkanyarodtam a Magyarország közepét jelző kopjafához. Szerencsére nem volt senki a környéken, nyugodtan csattogtathattam a fényképezőgépem, hátha addig is történik valami, esetleg meggondolja magát. Pillangó csak ült, elszívott egy „békepipát".

Budapestre érve a Szentendrei útra mentünk, egy újságíró barátomat, Szántó Gábort hívtam segítségül. Gondoltam, ketten csak lebeszéljük valahogy a gyilkosságról. Ebédelni mentünk a közeli étterembe.

Zavaromban meg sem kérdeztem, ki mit enne, soroltam:

- Rántotthús, burgonya, sör. Mindnyájunknak!

Hallani lehetett a közeledő pincér kezében a tányérok recegését, ahogy letette Feri elé az adagot. Ő kezébe vette a húst és enni kezdett. A homlokára tetovált pillangó ráncaiból tudni lehetett, hogy ízlik neki a szakács főztje. Nyílván sok szempár figyelte a Wienerschnitzel fogyatkozását, mert alig tűnt el az utolsó falat a tányérról, máris érkezett egy újabb szelet hús.

A harmadik sör után végre kitisztult Ferink tudata annyira, hogy felfogja, jobb lesz neki kint, legalábbis egy darabig. Megígértük Gábor barátommal, hogy majd mi borsot törünk a bátyja orra alá (aki elcsalta Feri lakását), de törvényes eszközökkel.

Este elmentem Ferivel a Gőzmozdony utcába, ott felcsengettem egy hölgyhöz, akiről tudtam, hogy mivel keresi a kenyerét és szabadkozva előadtam a helyzetet. Ő lejött és először elájult Feri láttán, de a végén hogy, hogy nem, pénzről szó sem lehetett. Én a cél érdekében bedobtam a Daciamat és sétáltam egy kört a tó körül. Mire visszaértem, már szállása is volt a pártfogoltamnak. Megdumálta a hölggyel, hogy lakhat a Gergely utcában, „Pista bátyámnál".

Ettől a naptól kezdve öt éven át nem múlt el úgy 24 óra, hogy fel ne keressem pártfogoltomat, Pillangót.