Ugrás a tartalomra
Urbán Tamás fényképei | A rácson túl: Smasszerok - Jelentés a Kádár korszak börtöneiről
A rácson túl: Smasszerok - Jelentés a Kádár korszak börtöneiről

Pontosan 20 éve, 1989. január 27-én kiállításom nyílt „A rácson túl" címmel az Ernst Múzeumban, a magyarországi börtönökben készített fotóimból. A nyolcvanas években nem volt divat újságírónak, fotográfusnak a rácson túlról tudósítani, igaz, lehetőséget sem nagyon kaphattak. A börtönök világa a politika tabutémái közé tartozott, a droggal, a prostitúcióval együtt. Évekbe telt, amíg az Ifjúsági Magazinnak Tökölön készült anyagom után, bejártam, bejárhattam szinte valamennyi büntetés-végrehajtási intézetet Magyarországon. A végén már heteket töltöttem egy-egy börtönben. Aludtam az intézetek vendégszobáiban, az igazgató irodájában, de előfordult, hogy a kapun kívül, az autómban vártam az ébresztő időpontját.

A reggeli zárkanyitásnál, létszámellenőrzésnél már én is ott álltam sötétkék overallomban, fényképezőgéppel a vállamon, s amikor az elítéltek indultak a munkahelyükre, mentem én is velük. Velük tanultam a székláb készítést, a seprűkötést, a kötélfonást, a műanyag zacskó- ragasztás technikáját és általában mindent, amire az intézetek mellett működő ipari létesítményekben lehetőség volt. Egyedül a futball-labda varrás nem ment, pedig Európa szerte híresek voltak a Márianosztrán varrt labdák!

Megpróbáltam azonosulni a bent élőkkel. A legkellemetlenebb emlékem mégsem a rabsorshoz fűződik. Ahányszor megláttam az őrtornyokban szolgálatát teljesítő fegyőröket, mindig valami görcs rántotta össze a gyomrom. Nem hagyott nyugodni a gondolat: mi járhat egy ember fejében három-négy órán át, egy kalitkában ülve/állva, miközben a figyelésen kívül semmi mást nem csinálhat. Nem olvashat, nem bóbiskolhat, nem beszélgethet senkivel, csak nézi a két kerítés közti nyomsávot. Éjjel-nappal, csak néz ki a fejéből. Elhatároztam, hogy kipróbálom, milyen is ott fent a toronyban.

Váltás előtt mindenki felkereste a mellékhelyiséget, majd a váltásparancsnok katonás rendben felvezette a csapatot. Én olyan őrtoronyban kaptam helyet, ahol őrség helyett már kamera működött. A csoport megállt, jó szolgálatot kívántunk egymásnak, majd felgyalogoltam a lépcsőn. Kívülről rám reccsentették a rozsdás zárat. El lehet képzelni, milyen állapotok uralkodnak egy olyan helyen, ahová egy év óta csak a madarak jártak. Papírzsebkendőkből kialakítottam az ülőhelyemet, s elkezdtem a "szolgálatot". Jó idő volt, más nézőpontokat kínált a tíz méteres magasság. Nézegettem jobbra, balra. Negyed óra elteltével pedig már megbántam, hogy legalább a gépemet nem hoztam magammal. Megszállt az unalom.

Korábban jártam már a százhalombattai erőmű kéményében meg inogtam a tűzoltók emelőkosarában is, de soha semmilyen nyavalya nem tört rám. Itt fél óra sem telt el, s olyan rosszul kezdtem érezni magam, ahogy még soha. Korábbi beszélgetéseink során az őrök mesélték, hogy amikor nem teljes a létszám, akár hat órát is eltarthat egy etap az őrtoronyban, de most két óránkénti váltást terveztek. Még fél óra sem telt el és nekem már minden bajom előjött, legszívesebben leugrottam volna a trepniről. Hirtelen úgy tűnt, itt a börtönőrök is saját sorsuk foglyai.

Műszak után a váltásból lelépők mindig a közeli „személyzeti klubba" mentek levezetni a nap fáradalmait. Most én is velük tartottam és a láda sört én fizettem...